a szeretet felülmulta a megszokott gyakorlataimat  

és a költészet kifejezése költözött belém  

próbáltam halkan ismételni de nem volt annyi eröm  

magam erejéböl képtelen voltam  

énekelnem és tapsolnom kellett  

tiszteletre méltó és megbizható voltam  

de ki az aki ellen tud állni a viharos szélnek  

és élni a régi emléknek?  

ahogy a hegy magába szivja mélyen a visszhangot  

úgy dédelgettem magamban a te hangod  

egy darabka fa vagyok az égö tüzedben  

amely hirtelen füstté válik  

megláttalak és megszüntem létezni  

ez a nem létezés sokkal csodálatosabb

mint a létezés  

megtisztitja azt és egy ujjabb Létezést alkot  

Kék az ég  

a világ vak emberként kussol az úton  

de aki képes együtt lenni veled  

az túl fog látni a vakemberen és a kékségen  

ritka lelkek, mint Mohamed és Jézus  

észrevétlenül elvesznek a város tömegében  

senki sem ismeri fel öket  

dicsérve majd áldva  

tapasztalhatjuk átadva magunkat  

a magasabb létezésnek  

dicsérni a napot az annyit jelent  

hogy szemeid áldva lesznek  

dicsérd az óceánt egy kis hajó  

ringatózik  

a tengeri utazás folytatódik  

vajon ki tudja merre hová!  

az óceán tudatában élni a

legnagyobb szerencse  

micsoda ébredés!  

miért is a szomorúság hogy

eddig mély álomban  

szenderegtünk?  

az nem számit hogy meddig voltunk tudatlanok  

gyengék vagyunk de szabaduljunk meg a multtól  

és érezzük a pillanat gondoskodását  

ezt a frisseséget körülöttünk és mindenhol

[ Kabir ] [ saját versek ]